Hellamun

Részlet




Sáfián Renáta 11/c.









Bevezető

A régi időkben, az egyetlen életforma a világon csupán energiából állt. Azonban a feladatukra már nem emlékeztek, és végül két csoportra szakadtak. Egyikük teremteni akart, a másik pedig folytatni a semmit tevést.

Háború lett.

Akik vesztettek száműzetésre lettek ítélve. Egyetlen kiút volt. Ha találnak egy isteni szívdobbanás ideje alatt, azaz hét nap alatt egy életet, a területükön kívül, aki képes tovább vinni a száműzött lelkének egy darabját. Ezt lehetetlennek találták, így nem foglalkoztak vele többet.

Valaki a száműzöttek közül azonban talált egy szikrányi esélyt az életre, és megragadta: Bolyongott, egyre kevesebb ideje volt már, amikor ráakadt az egyetlen kiútra. Viszont nem tudhatta, hogy a káosz csak erre várt. Amikor a száműzött lelke egy darabja beleköltözött, képes volt mozogni, teremteni akár az idegen energia. Buzgóságában a földre szállt, és megalkotta önmagát, az embert. Ezt azonban az élet energiája nem nézte tétlenül, s hét dimenziót teremtettek a földre, majd a káoszt is hét felé szaggatták és mind a hét dimenzióban, a föld alá zárták. Így lett lelke a földnek, és varázsa az összes dimenziónak.

Az embert pedig meghagyták, hogy gondolataikkal teremthessenek. S tudatukon kívül minden egyes kitalált történet Hellamun világában valósággá válik. Ahogy az is, ami most történik és fog még ameddig ember él a földön.







Első fejezet – Varázslat



Tökéletes nap volt, tökéletes idővel, és tömérdek jó kedvel. Elmondani sem tudom mennyire örültem, hogy végre kijöhettünk a házból. Egy hétig úgy szakadt az eső, hogy az ember azt sem tudta érdemes e még élni.  De a mai idő jóvátette az egész eddigi unalmas, szürke borzongást.

Vidáman néztem az önfeledt Anna húgomat, aki az élet gondjaitól mentesülve csak nevetgélni, és álmodozni hivatott hét évesen. Nem is gondoltam semmi másra.

- Amidala! Gyere velem hintázni! – Kérlelt kislányosan vékonyka hangján, mire én várakozva lenéztem rá. Akaratlanul is, de mosolyogtam.

- Na jó legyen. – Adtam be a derekam. – De futás! Ha én érek oda hamarabb, te lökdösöd a hintám! – Jelentettem ki könnyedén, s közben mozdulatlanná dermedtem. Anna felsikoltott, és eliramodott a hinta felé. Pici volt még, alig hét éves, és nem is a vér szerinti testvérem. De mégis elöntötte a szívemet a szeretet, amikor láttam milyen fürgén szedi a magas fűben a lábait.

- Gyere már! Nem érünk rá! – Kiáltott vissza nekem.

- Jól van… azt akarod hogy utolérjelek?

- Úgysem érsz ide! – Azzal bepattant a hintába. – Inkább igyekezz te! – Felelte komiszan.

- Megyek, nem látod? - Feleltem egyértelműen.

- De még ma! – Adta ki a parancsot.

- Haha. – Gúnyolódtam.

Míg sétáltam a hinta felé elfutott előttem pár kisgyerek, botokat húzva maguk után. Nevetgéltek, sikítoztak. Nyüzsgött az egész játszótér a kicsiktől. A hinta körüli homokhoz érve levettem a cipőm, s mezítláb odaléptem Annahoz. A napsütéstől felmelegedett homok lágyan körbe vette a lábaimat, mintha tengerparton volnék. Imádtam ezt az érzést. Most már csak a víz hiányzott.

- Na mi lesz már? – Türelmetlenkedett, mire én lágyan hátra húztam a hintát, ami fülsüketítően csikorgott, majd elengedtem. Anna nevetgélni kezdett. Hátravetett a fejét, s önfeledt kislányos sikításba kezdett. A lábaival hadonászott a levegőben, s úgy festett, mint egy kis tündér. Hosszú barna haja szállt, ahogy a hinta ide-oda lengett. Ez volt a kedvenc játéka.

Egyre jobban bele élte magát, végül már némán, csukott szemmel repkedett a hintával ide-oda. Homlokráncolva pillantottam fel a hinta tetejére, ami már nem nyikorgott. Vajon mióta? Megállt bennem a vér, amikor Anna szája nagyra nyílt, de nem hallottam hogy sikolt. Rémülten körbe néztem, s nyomban rájöttem, hogy egy pisszenést sem hallok! A gyerekek futkosnak, nevetgélnek, a szüleik mérgesen szólongatják őket, de ebből hozzám egy árva hang sem jutott el. Olyan volt mint egy régi néma film.

- Amidala! – Hangok! Felkaptam a fejemet, s kerestem merről jön.  – Szükségünk van rád. Velünk kell jönnöd! – Jelentette ki parancsolóan egy öregember mély és reszkető hangja. Abban a pillanatban felhagytam a kereséssel. Valami elterelte a figyelmemet. Valami, ami hátborzongató volt, és menekülésre késztetett. Anna a hintájában ült, s mozdulatlan volt. A haja zászlóként meredezett a levegőben. Nyomban becsuktam a szememet, és hátrálni kezdtem. Éreztem, ahogy elfogy a levegőm, s azon nyomban valami meleg csorgott végig az arcomon.

- Velünk kell jönnöd, mindent meg fogunk magyarázni! – Zengett újból a hang.

- Nem! Nem! – Tört ki belőlem teljes hangerőn. – Nem ne… - Elcsuklott a hangom, és hanyatt vetődtem.

Mikor kinyitottam a szemem, egyenesen a vakító kék eget pillantottam meg, s egy madarat, ami szabályosan megfagyott az égen. Fájó háttal felültem, s lassan megfordultam. Összeszorult a gyomrom, amikor egyenesen egy mozdulatlan kisfiú szemeibe néztem. Reszketve, nagy nehezen lábra álltam, s futni kezdtem. Még egyszer visszapillantottam. A szemem elöntötték a könnyek. Nem láttam rendesen merre futok, de nem is volt fontos. Csak el innen, messzire.

De hiába futottam. Mindenütt szobrok vettek körül.

Megfagyott a vérem is, amikor nem éreztem a talajt a lábam alatt. Lepillantottam, de nem láttam semmi különöset. Aztán elmosódott körülöttem minden, mintha eszeveszett gyorsasággal haladnák. Elsötétedett az égbolt, majd a táj kezdett megváltozni. A házak helyén sűrűn nőtt iszonyú magas, és vastag törzsű fák sorakoztak. A Talaj veteményessé alakult a talpam alatt, majd újra érezni kezdtem a most puha, vizes feketeföldet. S visszatértek a hangok. Amik most egészen másak voltak. A szellő magával hozta a zizegő búza nyers hangját, s vele együtt a tömény trágya szagot is. Szöcskék és tücskök ciripeltek valahol a közelben a saját nyelvükön.

Mikor a szemem kezdte megszokni a sötétet, egyre több minden rajzolódott ki az éjszaka sötét fátyla alatt: Dombok, a távolban kis paraszt házak, istállók görbe fakerítések. Hol vagyok? A szívem még mindig hevesen dobogott, s a szemem is ide-oda ugrált az egyik látnivalóról a másikra. Meresztgettem mindenre, ami megragadta a tekintetem, és próbáltam felfogni mi történt. De az agyam nem szolgált jól a valóság talaján, és nem tudtam elhinni azt, amit az imént láttam.

- Fordulj meg kérlek. – Suttogta egy hang vészesen közel, a hátam mögött. Mély lélegzetet vettem, s hátrapillantottam. Nem láttam jól az arcát. Csak egy sötét alakot...

– Üdvözöllek! – Mondta nyájasan.

Aztán mint akibe villám csapott, úgy nyugodtam meg. Éreztem ahogy egyre jobban biztonságban érzem magam. Mint egy varázslat! Többé nem voltam zaklatott, bár a kérdéseim ugyanúgy sokasodtak.– Kérlek, kövess. Nem biztonságos egyedül maradnod ide kint. – Szólt olyan ellentmondást nem tűrő hangon, hogy gondolkodás nélkül megtettem felé két lépést, majd megtorpantam.

- Jó estét… - Viszonoztam az köszöntését, bár teljesen zavarban voltam tőle. Az agyamban kérdések tolongtak. - Ki maga? – Hagyta el a számat a gyors kérdés. De nem érkezett válasz. Helyette egy újabb furcsa mondat:

- Ha nem akarsz megfagyni, vagy eltapostatni magadat a barmokkal, akkor gyere utánam. – Csend lett. Az idegen csak állt velem szemben, és hallgatott.

- Mért kéne megbíznom magában? – Kérdeztem újból, de most már kicsit nehézkesebben, mire az a különös alak csak nevetett.

- Hát, ha itt maradsz, esetleg találkozhatsz katonákkal, akik nem lesznek ilyen beszédesek. Inkább fegyverrel noszogatnak indulásra! – Felelte kicsit szórakozottan, ám kihallatszott a hangjából az megelégelés. – Ha talán velem jönnél, és nem kérdezgetnél állandóan, akkor lehet hogy hamarabb tudod meg mi történt veled. – Tette hozzá immár türelmetlenül, azzal némán elindult.

Elgondolkodva meredtem utána, végül felzárkóztam. Míg némán gyalogoltunk, volt időm észrevenni, hogy a titokzatos idegen olyan könnyedén siklik előttem, hogy már szinte nehéz elhinni, hogy egyáltalán használja a lábait. Hangtalanul, mint egy macska. Egy végtelenségig tűnő ideig így haladtunk egyenesen a veteményesen át, majd egy keskeny, latyakos földcsapásra érve megálltunk. A macska fiú matatott valamit a táskájában, azt is könnyedén, és hangtalanul tette, majd villámsebesen elém tartott egy földig érő valamit.

- Tessék. Ezt vedd fel most, és takard el vele az arcod. – Mondta parancsolóan. – És innentől egy szót sem akarok hallani, mert bajba sodorhatsz mindkettőnket. Ha valamire utasítást adok, te megteszed. – Éreztem a tekintetét magamon, mire lehajtottam a fejemet. – Meg egyeztünk? – Kérdezte mikor látta hogy nem feleltem.

Mélyet sóhajtottam, s habozva motyogtam egy igent, miközben elengedte a köpenyt, amit eddig hiába fogtam, mert ő ugyanúgy a markában tartotta, ahogy én. Egy pillanatig a ruha anyagát csodáltam, ami puha, selymes, és legnagyobb meglepetésemre pehelykönnyű volt. Gyorsan belebújtam, a fejemre dobtam a csuklyát, amit csak érintésre éreztem, s összehúztam magamon.

- Rendben van. – Hangjában hallottam, hogy mosolyog. – Látom, tetszik a köpeny. – Nem feleltem, csak némán vártam. – Most átmegyünk a falun, amit ott szemben látsz. – Ujjával arra mutatott, ahol a sötétben kirajzolódott házak rémlettek. – Alszanak. De csendben kell lennünk. Először te indulsz el. Én mögötted megyek, jól lemaradva. Ha baj van, vagy észrevesz valaki, te csak fordulj meg. Elég, ha hátrafordítod a fejedet. Látni fogom. – Hirtelen csend lett, majd észbe kaptam, hogy a válaszomra vár.

- Rendben van. – Feleltem, úgy, ahogy várta.

- Ha kiérsz a faluból, menj tovább egyenesen az úton. Lesz ott egy domb, és egy nagy fa. Ott térj le az útról balra, és menny be egészen a dombokig. Észre fogod venni őket, mert nincs arrafelé több.

- Értem. – Vágtam rá, és próbáltam megjegyezni mindent amit mondott.

- Én elintézem, hogy senki se kövessen téged. Ha baj van, megyek, mert látom hogy hátra néztél. De ezt próbáld akkor tenni, amikor észleltél valami zajt, vagy valakit, ne akkor amikor már ott áll előtted. – Magyarázta. – Viszont ha elérsz a dombokig, ott várj meg engem. Ne menj el onnan. Lesz ott két hátas, de kérlek… ne ijedj meg tőlük. Találsz ételt is, ha éhes vagy. – Fejezte be a mondatot, és én már tudtam, hogy mit vár.

- Megértettem.

- Akkor minden rendben. – Mutatott rá megkönnyebbülve. – Eltarthat egy ideig hogy oda érjek, de utána elmondok mindent, hogy miért vagy itt.  Tehát akkor indulhatunk? – Kérdezte barátiasan.

- Azt hiszem igen. – Olyan magabiztosan feleltem, hogy még én is elhittem, volna magamnak ezeket a szavakat, ha nem tudnám, hogy mit érzek mögötte. Majd beült közénk a csend. Némán haladtunk a falucska felé, és én egyre jobban szorongtam. Hiába válaszolgattam egy szavakban, szívem szerint elözönlöttem volna kérdésekkel, sőt, ha nem tartottam volna magam még talán sírás is lehetett volna a vége. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, és miért, de biztosra tudtam, hogy direkt kerültem ide. Abban viszont nem voltam ilyen biztos, hogy valaha újra otthon lehetek… Talán ez volt a leg elszomorítóbb, és vészesebb gondolat, de le kellet gyűrnöm. Hála az eddigi életemnek, ahol követelmény volt elfojtani az érzéseket. Mikor aztán kikerültem az árvaházból, ami megtelt gyerekekkel a világháborúk után, ezt a képességem nem kellet használnom állandóan. De most talán még hasznát is vehetem.

- Innentől egyedül. – Szólt hátra az idegen, majd megállt, és félre húzódott. Én pedig vegyes érzésekkel mentem tovább egyenesen, és mereven. Próbáltam nem túlcsodálkozó és kíváncsi fejjel bámészkodni, mert az feltűnő lehet. Inkább nyugodtan, magamba fojtva lépkedtem egyre közelebb a faluhoz. Amit az önfegyelem ellenére is láttam, az felborzolta a hátamat. A házak egytől egyig régi faburkolatúak voltak, roskadoztak, a tetőt széna borította, az ajtók és ablakok faragott, és áztatott deszkákból készültek, s sok helyen a fűtés miatt farakások tornyosultak fel. A külsőbb házak mellet pedig nagy istállók álltak, az azokat körülvevő veteményeseket, és földeket göcsörtös fakerítések szegélyezték.

Ahogy haladtam befelé, a házak egyre inkább vályog, és kő, mint fa alapúak lettek. Végül a leg kisseb gyűrű és bezárult, és egy nagy főtérre értem. Velem szemben valami magas templomszerű tornyos építmény magasodott. A nagy fa míves kapu előtt páncélos őrök ácsorogtak, mozdulatlanul. Csak a fejüket forgatták, ahogy követék a járkáló embereket, és most engem is. Félszemmel néztem csak feléjük, miközben elkanyarodtam hogy menjek tovább ki a falucskából.  Körülbelül öt lépést mehettem, mikor az egyik őr megmozdult, s közben a társára nézett.

Megdobbant a szívem, s eszembe jutott hogy meg kell fordulnom, mielőtt valaki idejönne hozzám. Nem tudtam mit tegyek. Ha most hiába fordulok meg, elronthatom az egészet. Közben elindultak, s én hirtelen hátratekintettem. De végigfutott a hátamon a borzongás. El kellet kanyarodnom az  egyenes útról, és így nem láthatja meg ha megfordulok.

Az őrökre pillantottam, akik közben már csak húszlépésnyire voltak tőlem. Pánikba estem, és még egyszer hátrafordultam. A magasban egy különös szárnyas állat repült egyenesen felém, a házak teteje felett. Egyre közeledett, és mire reagálhattam volna, már fel is kapott a karmos lábaival. Fel sem fogtam, olyan gyorsan történt, és már rég a falu felett szállhattunk, mert elhalkultak a zajok.

A magasság, és a sötétség teljesen megbénított. A madárszerű lény, akinek alakját nem tudtam kivenni az éjszaka miatt, most a fejével fellendített a hátára. Egy pillanatig lebegtem, majd éreztem, ahogy rácsapódok a hátára. A kezeim szorosan, és mereven rákulcsolódtak a nyakára, amit csúszós pikkelyek borítottak. A szél süvített, a szemem könnybe lábadt. S mikor a repülő megmentőm egyszer csak zuhanásba kezdett, majd heves, és hangos szárcsapkodásba, ijedten belefúrtam az arcomat a nyakába. Meglepődve vettem észre, hogy bársonyos tollak simogatják az arcomat. Nem sokkal később, újra egyenesben hasította a levegőt, majd jobbra, és balra kanyarodott olyan élesen, hogy attól féltem leesem. A gyomrom is felfordult, de próbáltam nem figyelni rá. Óvatosan felnéztem az égre, ahol ezernyi lámpásként pislogtak a csillagok. Furcsa mód, most sokkal közelebb voltak, mint gondoltam. A végtagjaim zsibbadni kezdtek a folytonos merev szorítástól.

A percek rohamosan teltek. Úgy tűnt, végtelen ideig kell hallgatnom az örökös szárnycsapásokat, és a szél süvítését. Majd váratlanul a zuhanás újra kezdődött, de most sokkal tovább tartott.  A fejem zúgni kezdett a levegő fülsüketítő erővel tépkedte a dobhártyámat. Attól féltem, hogy a lény szárnya már nem mozdul meg többé, amikor váratlanul előrecsapott, majd még egyszer, s gyengéden landolt a földön. Felemeltem a fejemet, s egyenesen a sötétségbe bámultam. Szédültem, és színes foltokat láttam magam előtt a gyors magasság váltástól.

- Ezt jól megcsináltad. – Szólalt meg dühösen az idegen. – Akkor kellet volna hátra nézned, mikor megláttad őket. Ehelyett te a kanyar után fordultál meg. – Mesélte a történteket, mintha nem is én tettem volna. – Most a védelmedben olyan dolgokat kellet tennem, amikért számolnom kell. – Folytatta szemrehányóan.

- Bocsánat. Nem tudtam, hogy azok az őrök utánam jönnek. – Mondtam őszintén.

- Szerinted, az éjszaka közepén, ki az aki csak úgy sétálgat? – Tette fel a logikus kérdést, türelmetlenül. - Mindegy, nem tudhattad. – Tette hozzá, mikor látta rajtam, hogy megijedtem, majd egyszerűen megkérdezte. – Akarod tudni mit tettem? – Nem feleltem, csak néztem az arcára, amit még mindig nem láttam.

- Hát jó. – Folytatta. – Beletúrtam a fejükbe! Megbontottam valami, amit csak vészhelyzetben szabad, olyat tettem, amiért számolnom kell, és meg kell győznöm másokat, hogy jogos tett volt… Nálunk így működik a varázslat. Mivel… a természetben turkálunk olyankor.

Mereven bámultam magam elé, s egyszer csak némító bilincsek törtek le az elmémről, amiket még csak most éreztem. Leereszkedett a szememről az a fátyol, ami minden óhajt teljesített. Úgy éreztem, hogy valaki éppen most lépett ki a fejemből.

- Egy szót sem értek. És a nevedet sem tudom, sem azt mit keresek itt. Sőt… még azt sem tudom, miért jöttem veled ide. Hiszen nekem… most éppen rettegnem kéne, hogy hova kerültem! – Tört ki belőlem egyenesen az érzés, ami még csak most szabadult fel mint egy orkán. Hirtelen úgy éreztem csak álmodom. A sírás kerülgetett, amikor minden érzés rám szakadt, amiket eddig még csak nem is sejtettem. Valósággal éreztem, ahogy valaki éppen kilép a fejemből.

- Én voltam Amidala, bocsánat.

- A… nevem! De… - A hideg futkosott a hátamon.

- Amiket most érzel, én fojtottam el benned eddig. Mit gondolsz hogy juthattál volna el ide? – Meg sem tudtam szólalni, mintha valami elállta volna a szó útját. Fel akartam ébredni, és ezért képes voltam fejbe vágni saját magam.

– Bármit mondasz, azt csak mi halljuk. – Szólalt meg újra, bár hallottam a hangján hogy nem érti mit csinálok. - Olyan aurát tettem magunk köré ahol csak mi tudunk beszélgetni, senki más nem hall minket kívülről… Szóval nyugodtan kiabálhatsz is. - Magyarázta, míg én egyre jobban kezdtem bepánikolni. – Sajnos túl messze van innen a rejtek, ahol a hozzám hasonlók gyűltek ősze, ezért kénytelen vagyok itt helyben kockáztatni, és meggyőzni téged. – Fejezte be nemes egyszerűséggel, mintha én tudnám, miről van szó.

- De… nem hiszem el! Hogy kerültem ide? Ez a középkor! – Hirtelen dejavum’ lett amikor kimondtam ezt a szót.

- Ez nem a középkor… Ami. – Felelte félelmetes nyugalommal. – Nézd azt az állatot. Egy hipoprumosz. – Bökött oda az egyik szárnyas lényre. Furcsa ezüst színe volt, a teste akár egy sasé, feje, mellső lábai, és a farka a macskáéra hasonlított, és testét tollak borították, csak a hasa és a nyaka alja volt pikkelyes. Egészen gyönyörűnek sejlett a remegő lángok fényében. - Ő intelligens lény, és téged ide hozott. Makacsul ragaszkodott a feladathoz…  szóval ő téged választott, Ami… És mivel ezt megtette, már te is Hellamunhoz tartozol, és minden szabály, törvény rád is vonatkozik. Ugyanakkor neked is jogod van tudni minden erről a világról.

- De én haza akarok jutni… - Megakadtam. Nem tudtam folytatni, mert nem tudtam az idegen nevét. - Ott a családom! Te… te tetted azt az emberekkel?

- Nem. Az egy bölcs volt, aki velem együtt harcol a káosz ellen.

- Ezt nem hiszem el… - Motyogtam. – Itt kell maradnom?

- Igen, ez a sorsod.

- A sorsom? – Kérdeztem rá hitetlenül, s közben fintorogtam.

- Nem állsz még igazán készen arra, hogy mindent megtudj Hellamunról. – Mondta. – Így sejtettem ugyan, de nem erre készültem. – Ismerte be. – Jobb lesz, ha majd akkor mondom el, amikor már láttad mi történik itt velünk.

- Ne.. – Feleltem. – Bizonyítsd be, hogy ez itt létezik. És azt is, hogy tényleg ide tartozom. – Mondtam higgadtan, amikor eszembe jutott valami, ami azóta hátborzongató emlék. – Akkor hiszek neked… - De közben még én is kinevettem magamat. - És mond meg a nevedet.

- Rendben. A nevem, Zeldor… Most már tudod. – Felelte.

- Igen, ideje volt. – Jegyeztem meg.

- Egyébként, mi ez a nagy változás? – Kérdezte, miközben tűznek valót szedett elő.

- Hát… egyszer, 1946-ban egy háborúban, a lakóházamat lebombázták… és háromszáz emberből csak én maradtam életben, egyedül... Aztán egy árvaház mentett ki a kísérletezések alól. Borzasztó volt… De lehet semmi köze ehhez… Á, ez butaság! - Aztán a tűzre pillantottam, ami éppen erőre kapott.

- Nem az. Te egy különleges ember vagy. A mi világunk tejhatalmú urának az egyik gyereke. Ezért sokan el akarnak pusztítani, míg mások csak gyűlölnek. De nem ez a legfontosabb… Hanem az, hogy te nem halhattál meg addig, amíg Hellamunba nem kerültél, és egy lény ki nem választott. De mivel egy hipoprumosz ezt megtette, így már egészen más. Már minden előny és hátrány érvényes rád ebben a világban. És magadon hordozod Zramadow bélyegét is, ami óriási erő, ész, és talán hatalom is, viszont mindezt sokan egyenlőnek tartják magával, az uralkodóval. – Fejezte be a hosszú magyarázatot, majd egy bottal piszkálni kezdte a tüzet.

– Egyébként nem látja vagy érzi senki? – És ijedten néztem Zeldorra.

- Ne aggódj, nem látják. Kis mágia… - Azzal rám mosolygott, s most először láttam az arcát. A bőre hófehér volt, enyhén ferde szemeiben csillogott a tűz lángja, és lemertem volna fogadni, hogy van abban valami természetes is, valami, ami nem a tűzrakás eredménye.

Az arca tökéletes volt. Vonásai finomak, és számomra nem emberinek tűntek. Bátorság, és valami mélyről jövő komorság tükröződött rajta. Mintha mindig szomorú volna. – Kezd meleg lenni. – Mondta, majd levette a csuklyát, ami pontosan olyan, mint az enyém. – Hosszú fekete haja volt, mint nekem, s tökéletesen ápolt copfban lógott. Végül teljesen levette a csillogó, hímzett köpenyt, és a táskájába tette. A szám majdnem tátva maradt. Olyan macskásan, és könnyedén lépkedett, hogy szinte nem is lett volna szüksége lábakra. S ruhája is épp olyan csodálatos volt, mint ő maga.

Hibátlanul varrt mellényt viselt, aminek az anyagát nem tudtam megmondani, épp úgy, mint ahogy a köpenyét sem. Alatta világos, csuklyás inget hordott. Derekára díszes övet kötött, amin kard, és pöröly lógott. Hátára lapos íj tegezt szíjazott, aminek az íját a hipoprumoszán hagyta. Bordó kesztyűk takarták el a kezeit. A nadrágja tele volt apró zsebecskékkel, amikben ki tudja mik lapultak. De a csizmája volt a leg különösebb. Nem volt több egy vastagon bélelt zokninál, ami finom, és erős fonallal volt a lábszárára kötve.

Viszont fel kellett ébrednem a csodálkozásból. Gyorsan összeszedtem magam, előkotortam az agyamból azt a kérdést, amit az imént kivert a fejemből Zeldor szépsége, és igyekeztem semleges arcot vágni.

- De hogy kerültem én oda, abba a másik világba? – Kérdeztem kíváncsian, de még mindig abszurdnak éreztem ezt az egészet. De tovább figyeltem őt, aki most a haját igazgatta. Megdobbant a szívem, amikor megláttam a fülét. Hegyesek voltak!

- Zramadow el akart téged, és a fivéredet rejteni, hogy életben maradjatok. És felhasználjon akkor, amikor bajban érzi magát. Vagy amikor haldoklik... Olyan büszke, hogy úgy érezte halála után nem költözhet egy halandó testébe… Ezért… Az istenek alkujával, és sötét mágiával kényszerített egy félistent, hogy szüljön neki gyereket… Ez egy olyan tett, amire csak ő volt képes eddig. Senki sem volt még olyan gonosz, és romlott, hogy feláldozzon egy félisten lelket, majd magába olvasztja… és ugyanakkor kitépjen egy darabot abból, és a születendő gyermeke testébe rejtse… És aztán pedig… eldobja, és vissza vegye ha kell neki. Persze fegyverként is tekint rátok…– Magyarázta, s mire elért a végéig, a hangja már teljesen átment gyűlölködőbe.

- Félisten… vagyok? – Kérdeztem elcsukló hangon, mintha nehéz volna kimondani a szót.

- Igen, az vagy. - Felelte, és újból megpiszkálta a tüzet. Míg a lángokat fürkésztem, megszületett bennem egy újabb rémes gondolat.

- De ezek szerint, én… ő vagyok… - Mondtam komoran, mikor odakuporodtam a tűz mellé, hogy megmelegedjek.

- Részben, igen. De te döntöd el mit kezdesz vele a jövőben. Ellene is fordíthatod, de a javára is lehetsz. – Nem feleltem. Próbáltam nyugtázni magamban. De mindvégig ott lappangott a gondolatok mögött, hogy mi van ha nem is igaz. Belebámultam a ropogó tűzbe. Ezernyi láng csapott fel, mire én rémülten felrezzentem. A gyűlölet perzselte az ajkamat. Ha netán igaz: hogy tehetett ilyet velem?

- Nem állok az ő javára. – Feleltem, de ezt inkább magamnak céloztam. Közben Zeldor elmosolyodott ismét.

- Látom, hogy komolyan gondoltad. Igazán kicsapongott a környezetedben. Most már, a domináns elemed is tudom… - Mondta könnyedén, és ámulva.

- Tessék?

- A tűz… Felcsapott, amikor dühösen rápillantottál. – Felelte még mindig csodálva.

- Én voltam? – Hüledeztem, és magamra mutattam. – Először azt hittem, te dobtál valamit rá.

- Tévedtél. – Mondta nemes egyszerűséggel. – Hellamunban, mindenkinek van egy domináns eleme. Lehet az tűz, víz,  föld, levegő, és idő . Ebből egy lénynek általában egy van. Meghatározza az illető személyiségét, és erejét.

- Ilyen van nálunk is. – Feleltem.

- Hát, nem akarlak elkeseríteni, de nem egészen… Ezek az elemek, Hellamunban egyesültek a mágiával. Az a lény, amely képes a mágiára, ezt a meghatározó elemet idézi meg, és minden varázslathoz azt használja fel, vagy teremti. Neked tűz jelenik meg. Bár mivel… félisten vagy, így lehet több is. De a tüzet, már kapizsgálod. – Mosolygott.

- Neked mi? – Kérdeztem kíváncsian.

- Nekem a levegő… Ezért nem látod, amikor varázslok. Mert azt használom, amiből a legtöbb van. Alkalmazkodó vagyok, és mindenhova elérek, persze ha elég erős vagyok.

- És én milyen vagyok? – Faggattam tovább, a tűz ropogása mellett.

- Te lobbanékony, és erős. Veszélyes is talán. Könnyen ott lehetsz bárhol, és pusztító vagy. Öntörvényű… De a víz eloltja a lángokat…

- Szóval, olyan mint Zramadow.

- Ő is tűz leginkább, de ő gonosz célra használja. Te pedig használhatod ellene. Lehet pusztítani, jó céllal is. – Felelte vigasztaló hangon. – Most már elhiszed, hogy Hellamunhoz tartozol?

- Még nem tudom. Egyik felem igen, a másik kinevet… El kell még döntenem, és fel kell fognom. – feleltem elgondolkodva.

- Rendben. Teljesen megértelek. – Mondta megértően. – És úgyis el fogod hinni, ha holnap felkelünk. Mutatok pár dolgot, ami érdekelni fog. Ha szeretnéd, varázsolhatsz is.

Rámosolyogtam, majd kicsúszott a számon:

- És… ez hogy van? Több világ van? Mi lesz azzal, ahonnét eljöttem? – Zúdítottam rá a érzéseimet.

- Igen. Egy föld, de hét dimenzió. A mienk a hetedik, egy stabil, ám de veszélyes alapokra épülő dimenzió. Itt találkozik a mágia minden formája, az örök teremtés, születés, és ez a világ a legrégibb, és a legveszedelmesebb is. A te dimenziód, a második. Ott találkozik az ember, az anyag. A te régi világod lételeme, az anyag, ezért is hívjátok anyagi világnak. A dimenzió legnagyobb része erre épül, és fog is. – Magyarázta, és közben meleg bundákat terített a tűz mellé. - Van egy története is, a hét dimenziónak, amit nem én vagyok hivatott elmondani neked. Azt majd attól fogod hallani, aki bevezet Hellamun mitikus vallásának rejtelmeibe. Azok, akiket ezzel felruháztak az isteneink profétái… - Magyarázta. - Ami a második dimenziót illeti, nos most állt helyre az egyensúlya. Mert te, nem oda való vagy. – Az arcomat fürkészte, várta a kérdésemet. Viszont én még jól átrágtam előtte mit mondott.

- És ki az akitől megtudhatom? – Kérdeztem végül.

- Egy tünde.

- Te is… az vagy? – Mertem megkérdezni óvatosan. – Persze, ha zavar, akkor bocsánatot kérek.

Erre Zeldor élesen felnevetett. – Hát igen, a ti világotok úgy emlékszik ránk, hogy mi büszkék, titokzatosak, és önmagunk közt békések vagyunk. De azt nem említik a mesék, hogy akad kitagadott, vagy száműzött hitszegő… - Mondta nyersen, majd lekuporodott a szőnyegére.

- Ezt hogy értetted?

- Nem vagyok tünde… Többé nem. – Felelte keserűen. A szívem megfájdult, attól a tekintettől, ami most nem mert a szemembe nézni.

- Nem tettél te semmi rosszat.

- Honnan veszed? – Kérdezte szomorúan. - Tudod, a tündék valaha olyanok voltak, ahogy a néped tartja…De mikor Zramadow hatalomra tört, ami még az én születésem előtt volt, a népem három fele szakadt. Az egyik, akik vérbosszút esküdtek Zramadovra amiért az megölte a követeket és a kisebbséget a birodalomban, a második, akik szövetkezni akartak a titánokkal, hogy együtt egy új birodalmat teremtsenek, és a harmadik, akik a hagyományokat, és az elzárkózást pártolták. Az én apám, a szövetkezők vezetője volt, aki leigázott lett a hagyomány őrzőkel együtt. És mikor a harcok, és viták véget értek, apámat kivégezték… közös megegyezésben a hagyomány őrzőivel, akik nem akartak újítani, és utálták apámat. Amikor látták apám sorsát, egyből győztest támogatták, és  cserébe a beolvadásukat kérték. Engem pedig száműztek, és félemberként tartanak számon mindenütt… Egy tündének… a félemberség, még akkor is szörnyű, ha nem is igaz. Megvonták tőlem azt az adományt, hogy tovább adhassam a történelmet… Senkivé tettek, mint a többi félembert. Ami… Már nincs az a dicső tünde világ, amit még a ti meséitek emlegetnek. Mára már romlottak lettek, mind. A Sötét elfekről nem is beszélve…

- Szerintem akkor sem vagy bűnös. Te csak azt tetted, amire az apád felszólított azzal, hogy a második fél vezetője volt.

- Jól esik, hogy te így gondolod. De sajnos – Mélyet sóhajtott. – Hellamun előtt egy utált senki lettem, mert ezt a képet faragták rólam, hogy én a tündék megalázását akartam a titánokkal való szövetkezéssel. Úgy kétezer éve a titánok tisztelt lények voltak. Ők védték az embereket. És még most is, de a tündék ezt árulásnak tekintették, hogy a néped védőikkel harcoljanak… mert úgy tartja egy régi legenda, hogy az emberek a fantáziájukkal tartják fenn Hellamunt. Ezért utálnak titeket … mert úgy gondolják, hogy ti tettétek ezt Hellamunnal… és a mi népünkkel is. Persze akik itt élnek, azoknak már semmi közük hozzátok… Érted már?

- Igen, azt hiszem. – Feleltem miközben lefeküdtem a tűz mellé. – Az én szememben, akkor sem vagy áruló.

- Köszönöm, Amidala. – Hangzott az elcsukló válasz.

- Nem akarod megpróbálni eloltani a tüzet? –

- Hát… - Kezdtem bizonytalanul. – megpróbálhatom, de…

- Állj meg egy pillanatra! – Szólt Zeldor és figyelmeztetően felemelte a hangját. – A varázslás lényege, a megabiztosság, amivel tudatod a földünk szellemével, hogy biztosan akarod… E-nélkül nem kapsz rá engedélyt, és semmi sem fog történni… - Ismételte nyomatékosan még egyszer a lényeget. - Csak az igazságot, és a mély szándékokat teljesíti.

- Mit kell tennem pontosan?

- Koncentrálnod, bíznod magadban, és egy olyan gondolatra kell összpontosítanod, amely kihozza belőled a kellő energiát. – Magyarázta mikor vissza ült a tűz mellé.

- Az mindegy hogy milyen? – Hangzott a kíváncsi kérdésem.

- Igen. – Mondta. – A lényeg, hogy hatásos legyen.

- Próbáld meg. – Noszogatott.

- De… - Kezdtem értetlenül, a homlokom ráncolva. – Nincs varázsige?

- Van. De az mélyen benned, és ki sem kell mondanod, csak el kell képzelned mit akarsz tenni, miután már megvan a kellő gondolat, és akarat. A tüzet szólítod meg, Amidala, aki végrehajtja a gondolatodat. Persze, - ismételte – ha valóban akarod.

- Nem semmi... – Feleltem, majd nagy levegőt vettem, és kutatni kezdtem a fejemben egy emlék után, ami megindíthat. Izgatott voltam. Végül a lángoló, és omladozó házra gondoltam, ami zengett az égő testek túlvilági sikolyaitól, majd összpontosítástól hunyorogva, a tűzbe pillantottam, és vártam. Csak mereven néztem rá, és erősen elképzeltem, hogy a tűz kialszik. De csak a szemem égette a forróság. Végül pislogtam egyet, mikor a szemeim már izzottak a melegtől. Még percekig csípett ha becsuktam, és a szemem könnybe lábadt, de nem adtam fel.

Újra próbálkoztam, most messzebbről, és erősebben koncentráltam, de a hatás elmaradt.

- Nem hiszel benne eléggé, Ami. – Szólalt meg Zeldor látva a hasztalan próbálkozásokat. – Közelítsd meg egészen másfelől. – És most ne emléket, hanem érzést használj. Lehet, neked beválik.

- Rendben van. – Feleltem, majd ismét koncentrálni kezdtem, és most arra a gyűlöletre építettem, amit Zramadow, az apám tette ébresztett fel bennem.

- Ha el tudod oltani, lefekszünk aludni. És holnap valami olyat mutatok, ami eloszlatja a kétségeidet Hellamunnal kapcsolatban.

Nem feleltem. Oda sem néztem. Inkább a végtelenségig ostromoltam magamban az érzést, amit Zramadow keltett bennem, és amikor úgy éreztem menni fog, eloszlattam minden kétségemet, s a tűzre összpontosítottam. Mereven bámultam, perceken keresztül, s nem éreztem a tűz égetését. Minden egyes lángnyelvet kedvem szerint irányítottam, éreztem az erejét, és a dühöt, amivel lebilincselem őket. Összefonódtam a tűzzel, majd a dühöm felcsapott az egekbe. A kis tábortűz tomboló pokollá változott, több láb magasra nyúlt fel. A környező száraz növények felgyulladtak a melegtől. Minden bíboros fényben reszketett, ahogy a lángok remegtek.

Majd az agyamba nyílalt az öntudat, és egy szempillantás alatt elszakadtam a lángoktól, amik mintha észre sem vették volna táplálójuk vissza vonulóját.

- Nem vált be!  - Kiáltott Zeldor, aki túl akarta harsogni a tűz ropogását. – Koncentrálj egy szép dologra, ami meg nyugtat! – Hangzott az utasítás, mire én magamba szálltam, és tudatosan, kétségek nélkül kerestem egy szép érzést, gondolatot. Tudtam hogy legutóbb is az érzés volt a kulcs, ezért az életre gondoltam, ami túlélte a bombázást, és a kísérleteket, arra az érzésre, ami akkor fogott el amikor megmenekültem a halálból. A nevelőmre, aki megtanította nekem hogy tudjak bízni, és remélni. Majd újra a tűzre pillantottam, és ezúttal nem hagytam hogy eluralkodjon rajtam az erő, és a tűz. Céltudatosan arra gondoltam, hogy a tűz kialszik. Elképzeltem az izzó parazsat, a füstöt, és azt a mindent átjáró szagot.

Egy idő után különös energia feszült a bőröm alatt. Tombolt, és égetett, s ahogy erősödött bennem, a lángok úgy csendesedtek le. Végül már teljesen kialudtak. Én pedig szó szerint nem bírtam magammal. Éreztem magamban az tűzet, és annak izzó természetét. Kicsattantam az energiától. Már nem is voltam fáradt.

- Szép volt!!!

Szólalt meg elismerően Zeldor, miután kielemezte magában mit látott. – El tudnád mondani, hogy mikor mire gondoltál? – Kérdezte a hangjában valami buzgósággal.

- Persze… Amikor a tűz annyira felcsapott, akkor Zramadowra gondoltam. És nem figyeltem oda arra, mit akarok tenni… a másodiknál pedig arra az érzésre építettem, amit akkor tapasztaltam, amikor kimentettek a kísérletek alól. És itt már figyeltem a célomra.

- Igen. Szóval, neked nem az emlékek, hanem az érzések a dominánsak. – Állapította meg csodálattal. – Ez nagyon ritka, Amidala. Majd egy percig elgondolkodott, és hirtelen megszólalt. – Fáradtnak érzed magad?

- Nem. Inkább úgy, hogy belém költözött a… tűz ereje. – Feleltem óvatosan, várva mit reagál.

- Ez is igen érdekes. Másképp oldottad meg amit kértem. Sokkal nehezebben. Amikor először a gyűlöletre építettél, nem figyeltél oda, és a tűz uralt téged. Ilyenkor erőt szívott belőled… de mikor uraltad, te erősödtél meg.

- Azt hiszem, igen.

- Vagyis nem csak befolyásoltad, de annyira magadba olvasztottad, hogy egyé váltatok. Egymásból táplálkoztatok… Ez nagyon veszélyes is lehet, mert ha akkora tüzet próbálsz igába hajtani, és irányítani, ami erősebbnek bizonyul nálad, akkor akár meg is hallhatsz, mert elszívja az erődet a parancsod miatt. Ezért célszerű ezt úgy használni, hogy te indítod meg a tüzet, a természet erejéből, és magadba szívod. Vagy akár fordítva, de az nem célra vezető… - Magyarázta. - Próbálj gyújtani egy tüzet úgy, hogy a természetből nyered az erőt hozzá. Utána pedig szívd magadba az erejét. – Adta az utasítást.

- Rendben van. – Feleltem ismét röviden. – De most azt képzeljem el, hogy a tűz felgyullad? – Kérdeztem bizonytalanul.

- Pontosan. Ugyan az mint az előbb, csak fordítva. A különbség annyi, hogy a természetre kell hagyatkoznod. És itt kell igazán alázatosnak lenned, mert különben nem segít rajtad. - Most sem válaszoltam. Már el is kezdtem koncentrálni a feladatra, magamban mélyen tisztáztam mit szeretnék, el is képzeltem részletesen, a hangot, a színeket, majd megpróbáltam a természethez fordulni. Alázattal vártam. Percek óta rezzenéstelen arccal egy helyben, kitartottam, amikor hirtelen egy szikra pattant a parázson. A látvány, és a sikerélmény hitet adott nekem, és éreztem hogy az energia egyre jobban tűzzé válik előttem, majd nagy lángnyelvek csapnak fel. Elmormoltam magamban egy hálás Köszönömöt, majd nekiláttam, hogy magamba zárjam a tüzet. Ezúttal gyorsabban ment, mint gondoltam volna. Csak elképzeltem a mérleget, ami köztem, és a tűz között van, majd az én javamra billentettem az egyensúlyt. A lángok azonnal lecsendesedtek, majd eltűntek, én pedig éreztem magamban az erőt, ami szabályosan perzselte a bőrömet.

- Csodálatos. – Ámult Zeldor. – Nagyon gyorsan elsajátítottad.

- Köszönöm. – Feleltem mosolyogva. – Pompás érzés, amikor belém költözik a tűz. – Mondtam átéléssel, és az izzó parazsat figyeltem, ahogy újra-és újra erőre kap, és élénkpirossá vált, amikor a szél ostromolja.

- Az apád igen felelőtlen volt. – Folytatta elmerengve. – Erős vagy, Amídala, már most, az első próbálkozásodkor is… Az sem kizárt, hogy vetélytársa lehetsz az apádnak.

- De mindenki tudta hogy én létezem? - Faggattam Zeldort.

- Nem. Ezt még csak az utóbbi harcok során tudtuk meg, amikor egy isten megjelent a tündék előtt. A forradalmunk kór. Csak én, az apád, és a társaim tudnak rólad.

- De… akkor Zramadow miért nem hozott ide maga?

- Mert ezt velünk akarta elvégeztetni… másrészt pedig gyenge. Megingott, és túl nagy rést hagyott a páncélján. A testvéred pedig… Már itt van, a sötételf La Dusa csatlósaként… – Felelte – Holnaptól megkezdem a kiképzést, hogy semmilyen formában ne kerülhessenek a közeledbe. Nagyon nehéz lesz, és talán őrültség is szembeszállni Zramadowal, de kockáztatnunk kell. És amíg te a közelemben vagy, nyugodtan, és célravezetően ellene tudlak fordítani, és ez is egy pajzs.

- Erre számíthatott nem igaz? – Mutattam rá. – Nem értem.

- Igen, számított. Viszont… ha mi kiképzünk, neki már nem kell. És ha az ő oldalára állít, tudni fogja hogyan akarunk védekezni, mitől félünk, mire készítünk fel téged, és ellenünk használja. Ugyan ez a terve La Dusa csatlósával. Másrészt pedig kevesen vagyunk. – Magyarázta. – De ha megpróbáljuk, talán sikerül a te közre működéseddel… Érted már?

- Azt hiszem igen. – Feleltem. – De ez egy macska egér játék!

- Hogy mi?

- Hát… egy örökös fogócska.

- Tulajdon képen igen. – Helyeselt. – De most a legfontosabb az, hogy megtanuld elrejteni magadat, vagyis annyira alkalmazkodni a téged körülvevő elemhez, hogy ne vegyen észre téged.

- De itt nincs tűz, csak levegő!

- De alkalmazkodni lehet. Ez, egy alap dolog a mágiában. Viszont kell hozzá még pár apróság… - És közben hátradőlt, és megigazgatta a takaróit. – De most már ideje aludnunk. Holnap nehéz napunk lesz. És folyamatosan haladnunk kell majd.

- Értem. És… - Haboztam a kérdéssel. – A testvérem ellen is harcolnom kell?

- Tulajdonképem igen. Jelenleg vele, és az uralkodóval. De idővel lehetséges, hogy egyszerre a kettővel. Szóval ha sikerül apádnak megkaparintania a bátyádat La Dusától. - Azzal az oldalára fordult, és nem szólt többet.

Én még egy ideig ültem, és a parazsat bámultam, majd hanyatt dőltem gyönyörködni az esti égben, ahol a csillagok ezernyi pontban ragyogtak. Végigfutott az agyamon minden, ami a mai nap történt velem. Olyan érzésem támadt, mintha már egy valóságos év telt volna el azóta, hogy Anna a húgom, és vele együtt minden és mindenki valósággal kővé vált a játszótéren.

Az agyam egyszer elhitte, a következő pillanatban pedig kételkedett az igazságban. Végül ebben az ördögi körben kényszerültem álomba hajtani a fejemet. Igazi pokol volt azaz éjszaka, amit először töltöttem Hellamunban.