Noshát… :)

Ismét itt tartunk, hogy pár nap lemaradást, ’hiányzást’ kell bepótolnom.:)

Peerszee!

Ez most sokkal pozitívabb történet lesz mint az-a’ bizonyos...

Volt...

Kedden 5.-én már reggeltől olyan izé’ voltam. / Már reggel bőgtem de hogy miért? /

Nap közben egyre jobban görcsöltem, de nem is ez aggasztott’, hanem, hogy a császárhegem piszkosul fájt.

Gondoltam úgy dél felé, ez már nem játék, felhívom a Mikót, hogy mit kéne tenni?

Mondjon már valamit, mégiscsak Ő az orvos.

Telefonban történő helyzetleírásom, rövid ámde annál tartalmasabb pár mondattal illette:

- Sorry! Beteg vagyok, itthon fexem influenzával!

Menjek be a KH-ba, a ’fiúk megnéznek’! / És lecsapta a telefont... /

Pffhh!!!...

A hirtelen jött hideg zuhanyból felocsúdva, irgalmatlan csalódott, és mérges lettem. Ez már a 4. alkalom volt,

hogy ilyen-olyan indok miatt, nem volt számomra elérhető, amikor szükségem lett volna rá...

Elvégre...

Ő volt! a fogadott orvosom. Azt hiszem illő lett volna kicsit normálisabban hozzám állnia!

Ekkor jött az agyalás...

Hogy akkor most mi lesz?

Azt tudtam én a DélPestibe’, a 2 helyetteséhez nem megyek. Az egyik az Ikreknél nem látta a ’B’ magzatot,

-ugye-, a 12. heti fő' genetikai Uh-n, a másik meg a jelenlegi SZTK-s körzetes Nődokim lenne, ha járnék hozzá.

Így jutottam ismételten el agyban a végső menedékként örökké előhúzható’ Hajdú Krisztina Doktornőhöz.

Báárrr...

Most is azt mondom, nem igen volt más lehetőség, és a történtek ismeretében beigazolódott

a felé fordított bizalmam!

/ Ebben mondjuk, semmi kétségem nem volt egy percig sem! Egy ilyen Emberben! nem lehet csalódni!!! /

Telefon2…

Történetleírás után, Doktornőtől kiakadás’, hogy:

- ’Ezt mondta a fogadott orvosom???’

Hmmm... ’ :) ’

Ezt mondta…

Természetesen ekkor is bőgtem, már full ideg voltam, hogy miért kellett megint megszívnom’, stb...

Doktornő, röpke módon tudtomra adott felháborodottságán túl lépve, máris mondta a megmentő-variációt.:)

/ Imádom a csajt!!! :))) Naa.- /

Dr. Xy ügyel ma, cuccoljak össze, és irány be a MÁV-ba az ügyeletre!

Elküldeni nem fogják, ne sírjon, nincs semmi baj!

De ez nem játék’!!!

- Utasított!:))

Ezek mellett folyamatosan telóban voltunk Apával, jött haza ahogy csak tudott, én meg zuhany-hajmosás-pakolásba’ kezdtem.

Kb 18-óra felé értünk be a MÁV-ba, minden úgy zajlott ahogy elő vezette DrNő. Ügyeletes Dokinak, /Illetve így utólag már tudom,

hogy egy ott levő valakinek.-/, tartottam egy kb. 5 perces történetleírást, önmagamról, hogy ugye érthető legyek,

hogy 2006-ban hogyan, miért és miként kerültem a Szabolcsba, a Doktornőhöz, hogy azóta mi történt,

miért is vagyok ma megint ott, és nem a fogadott orvosomnál...

Stb...

/Ez a doki is kerekítgette szemét rendesen a ’Sorry’-val kezdődő mondatsor hallatán.- /

Jött a dolgok érdembeli része...

Irány a vizsgáló...

UH...

Ekkor már eléggé konkrét fájásaim voltak, ki is kötöttem a szülőszobán sitty-sutty.

Itt is elmeséltem az elmúlt 2 évem történetét, majd CTG-re tettek, fektettek.

Hosszú, órákig tartó CTG várt rám...

/A Baba szívhangját, mocorgásait, az esetleges fájások erősségét mérő műszer'.-/,

Megfigyelés következett, aminek én már-már nem nagyon örültem, mert tudtam mi a céljuk vele.

Ahogy ott feküdtem, behívták Apát, úgy már kicsit elviselhetőbbek voltak a történések,

de már ekkor nagyon környékezett a kiborulás...

A bőgés...

Történt ugyanis, hogy bárki!!!

Szó szerint bárki, elment a szülőszobám előtt, és közben rám pillantott, megállt...

/ Ez értendő a takarító nőtől kezdve a ’szolgálatban’ levő úgy 5 szülésznőre, és még mittomén’ kikre... /

Megállt, és közölte :

- Én magácskát valahonnan ismerem!

Hmm...

Igen... Ismertek...

Én is Őket...

Jól emlékeztem mindegyikre a Szabolcsból...

Kikerülhetetlen volt, hogy ne kelljen elmesélni a ’történetünket’ 2006-tól kezdődően a jelenig... :(

Mindenki ledöbbent...

Egyenként, külön-külön...

Én meg csak nyeltem’...

Tartottam magam, és bíztam!!!

Bíztam abban, hogy pár óra, visznek a műtőbe, és lezárhatom azt a bizonyos 2 évet…

Végre pontot tehetek'...

De nem így alakultak a dolgok...

Jött egy orvos, mint később kiderült, Ő volt a Hajdu DrNő által említett ügyeletes, de Vele még nem találkoztam

és kissé érdekesen reagálta le, hogy én csak azt szajkózom, hogy:

- Mikor visznek már a műtőbe????

Semmit nem értett, nem tudta a ’kórismét’…

Kicsit amolyan beszólogatós stílusban, szinte lecseszett, hogy értsem már meg:

- Nincs oka annak, hogy 36 hetesen csak úgy a műtőbe toljon!!!

Volt egy mondata… Ami betette az ajtót’ nálam...:(

Azt sikeredett mondania, hogy:

- Ez így ebben az országban BŰNCSELEKMÉNY!!!

- Én nem teszem meg!!!

Naaa... :(((

Nekem sem kellett több, már nem bírtam tartani magam... / Az Ikrekkel is ezt szajkózták a ’Fő-okosok’ mikor

meghoztunk azt a döntést, hogy legyen vége a terhességemnek... :((( /

Piszkosul elkezdtem sírni...

Mondhatni önkívületi állapotba kerültem, kikészültem...

Odafordultam Apához...

És csak sírtam...

Ő is kicsit...

Meg nyugtatgatott, hogy ’Elég, már ne sírj!’... Ne sírj...

A Doki nem értette miért borultam úgy ki, kissé még bunkóbbra vette a figurát, kérdezgetni kezdett,

hogy akkor mondjam meg, milyen műtéti okot' írjon a ’munkalapra’???

Itt követtem el talán a legnagyobb hülyeséget, mert szinte leüvöltöttem a fejét, hogy:

 

- Írja azt, LELKI OKOK!

Ekkor egy szó nélkül otthagyott minket.

Mi csak álltunk összeölelkezve, szinte kapaszkodtam Apába... Próbáltam kizárni mindent,

és mindenkit a külvilágból magunk körül... Már-már ott tartottam, hogy ’Haza akarok menni!!!’

Jött az ismert szülésznő, kért-kedvesen, hogy menjünk vissza a CTG-re, feküdjek le…

Figyelniük kellett a Babát… Főleg hogy ilyen állapotba kerültem...

Így lett...

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak feltűnt a Doki, de kb. mint akit kicseréltek!

Célozgatott rá, hogy Ő nem tudta min mentünk keresztül, és hogy 14 hónap sem telt el a tragédia,

és a vele együtt járó császármetszésem óta...

Meg, hogy így már mindent ért...

Stb...

Meg izééé'...

De értsem meg!

Ha betöltött 37 hetes lennék semmi akadálya nem lenne a ’kérésemnek’.

De így még nem lehet, nem szabad!!!

Bla-bla-bla...

/ Kissé visszavett a figurából, ez igaz... De még mindig nem tudom, hogy akkor az a Doki, aki az ’Ügyelet’

feliratú ajtó mögött tartózkodott Kicsoda volt??? Én annyira ki voltam, hogy fel sem tűnt a 2 Pasi nem ugyan az... /

Itt már úgy éjjel 1 óra körül jártunk, nyilvánvalóvá lett, hogy aznap nem lesz műtét...

Apa még próbált nyugtatgatni, majd lassacskán 2 óra körül hazaindult.

Én meg maradtam ott fekve a CTG-vel a pocimon, és minden akaratom ellenére hagytam,

hagynom kellett!, hogy addig ügyeskedjenek’ amíg leállnak a fájásaim...

Közben lecserélődött a Szülésznő mellettem, ismét eljátszottuk’ az ’Én magát ismerem’ - játékot’ - ...

Piszkosul elegem volt mindenből...

Kérték, pihenjek, aludjak, mert végül baj lehet...

De nem tudtam...

Hogy is tudtam volna???

Ilyen lelki állapotban???

Ááááh...:((

 

 

Reggel 6 köröl jött hozzám egy orvos csoport, tanakodtak mit tegyenek velem-velünk...

Leküldtek újra az ’Ügyelet’ feliratú ajtóhoz, már másik Doki volt ott, Ő is megmérte a császárhegem...

Ezt még este 6-kor 5mm-nek mérték, így Szerda reggel 6-körül már csak 4,1mm-re tudta megtenni.

/Én mondam, hogy fáj! Ha meg fáj az ugye azt jelenti történik ott valami'... Ez a valami,

a hegem folyamatos elvékonyodása volt, tudtam-éreztem Én ezt UH vizsgálat nélkül is. :( /

Vissza szülőszoba' és CTG...

A hozzám érkezett orvos csapat tagja volt a szülészet vezető ’főatyaúistendokija’ is.

Naa...

Ő is egy emberséges, kedves, megnyugtató jelenségű Ember volt!

Beszélgettünk...

Illetve próbáltunk, mert úgy bőgtem mint a záporeső...

Simogatta a vállam, vígasztalt, hogy mindent ért... És tulajdonképp igazam van, de...

De tartsak ki hétfőig!!!

Akkor már minden akadály nélkül mehet a műtét. Megígérte a Hétfő a Mi napunk lesz!!!

Hacsak spontán nem adódik olyan helyzet, ami miatt halaszthatatlan a műtéte elvégzése.

 

 

Szerdán 6.-án úgy 10 óra körül át keültem ’osztályra’...

Fő-fő Dokival’ a napi viziteken, jelentőségteljesen össze-össze pillantottunk, szinte sugallta a szeme, hogy:

- Nyugi!!! Kitartás!!!

- Elmúlt 1 nap!

 

 

Elérkeztünk a 7.-e estéhez, amikor Én ismét gyanús voltam magamnak, egész nap, de rágondolni sem mertem,

nehogy elkapjon megint a sírás, hogy semmi nem lehet úgy ahogy én szeretném. Inkább elhessegettem

minden efféle érzéssel kapcsolatos gondolatom.

De a testem nem tudtam átkódolni. Semmi nem volt jó, nem találtam helyem...

Aztán éjjel beindultak az események...

Ismét a görcsök, a hegem annyira fájt, hogy már - ettől is – sírtam...

Patrik annyira ficergett bennem, hogy azt hittem kibújik egyedül Ő maga, mindenféle Dokis segítség nélkül.

Közben a hasam alsó részében folyamatosan a ’millió tűt döfködnek’ kellemes érzés volt még plusszként a bónusz...

Szólni nem akartam, hogy mi is történik velünk, meg akartam várni a tutit, amikor már nem táncolhatunk vissza’.

Addig addig vártam, mígnem már elérkezettnek véltem az időt, de akkor jött a koppanás’.

A bal lábam nem tudtam mozdítani...

A külső része egy csíkban zsibbadt, a többi úgy szimlpán’ égett...

Mit tehettem?

Maradtam az ágyamban, kivártam a reggeli ébresztőt 6-kor...

 

 

Péntek 8.-a...

Jött a Nővérke Ő egyből küldött egy az osztályon tartózkodó dokihoz, hogy megnézzen mi is van velem.

Rettenet nehezen lábra evickéltem, kisántikáltam a vizsgálóba, fel a székbe...

Heurékaaa!!!’

/ Nem kevés időbe telt mire ezt megtettem. Gyenge voltam, görcsöltem, szédültem...-/

Majd megláthattam a csillagokat!

Dokinő úgy megvizsgált, hogy én még ilyet nem éltem…

Velem ilyet sehol-soha-senki...

Úúúhh... :(

Persze, nem közölt semmit, amilyen ’mufurc’ Nő volt... / Asszem -... / Ismét CTG, ott a patológián...

Ki be rohangált, egyszer csak úgy 1 órás megfigyelés után, közölte, inkább mormolta az orra alatt, hogy:

- Hmmm... Be van szűkülve!

És ismét kirohant!

Én ismét beparáztam, bőgtem ott egymagamban…

PISZKOSUL FÉLTEM!!!

Végre visszajött, gyorsan kérdeztem mit jelent az hogy:

- Be van szűkülve???

- Ugye nincs baj a 'Babával'???

Azt épp nem mondta, hogy nincs baj, de jót sem mondott. Általában nem jóra utal, ha ennyire nyugis a Baba,

mutatta, alig fél cm-s sávban ugrándozik a szívhang csíkunk’.

Ennek akár 3-4 cm-s kilengései is lehetnének. - Magyarázta...

Ismét eltűnt...

Majd ismét fel...

Én meg ott feküdtem a gondolataimmal, és vártam... /Közben 'Beszéltem' Patrikhoz, hogy okos kisfiú!!!

Maradjon csak szépen nyugiban amig tart a CTG...:))) Tudtam, hogy alszik...

Egész éjszakás bulizás' után, csoda hogy bealudt?:) /

Dr Nő megint feltűnt, közölte, ez nem tetszik neki, valószínű még ma csaszi!!!

Húúhhh!!!:)

Azt sem tudtam örüljek, kiugorjak a bőrömből' vagy aggódjak???

Megint eltűnt, majd visszajött egy Fő Dokival, közölték, Ők is megnézték a papírjaimat, Ők úgy ’vélik’ ez már

egy betöltött 37 hetes terhesség.

 

Irány a mütő!!!

Kis huncut pillantása azért volt a Doktorbá’nak felém, mellyel ugye tudatta velem, hogy ’OK...

Legyen úgy ahogy akarom.:)

Ők nem próbálkoznak leállítani, megint...

/ Érdekes… Most lehetett ’úgy’ nézni a betöltött, illetve nem betöltött heteimet?-/

Mind1...

Ismét irány a Szülőszoba…

Útközben a még mindig nem igazán működőképes lábamon kínkeservesen evickélve, a szülőszoba felé hívtam Apát:

- SIESSEN!!!

- DOBJON EL MINDENT!!!

- VISZNEK A MŰTŐBE!!!!

Ekkor már azon idegeskedtünk, hogy csak legyen annyi idő még, hogy APA beérjen a KH-ba mire kell!!!

Pörögtek az események, asszem úgy fél8-körül már a szülőszobán voltam ismét CTG-vel a pocimon.

Kaptam branült, infúziót, jött az Anestes Doki, hogy elmesélje amit már tudtam…

Vagyis, hogy mit miért és hogyan fog tenni... Ismét szóba jött hogy ’Min vagyunk túl!’, és hogy most minden Ok lesz!

Ne izguljak!!! Stb...

/ Könnyen mondta... Báárr... Nagyon aranyos volt,de... Mégis...:(( - /

Befutott az Ügyeletesként beajánlott Doki is...

Kicsit beszélgettünk, Ő is próbálta elsimítani, lefinomítani azt a Kedd éjszakai félreértést, Én is próbáltam mosakodni',

hogy mennyire sajnálom, hogy nem sikerült az önkontrollom megtartani....

Végülis', megállapodtunk, lapozzunk', és figyeljünk az előttünk álló 'dolgokra'.

1000 féle aláírni való után jöttek a tettek...

Illetve jöttek volna, mert hirtelen eltűnt Patrik szívhangja!!!

Volt nagy ijedelem, kapkodás, ’ordítozás’, hogy:

- Azonnal forduljak az oldalamra!!!

- Kaptam oxigénmaszkot…

Mitnemondjak’!... BESZARTAM!!!!

Szörnyű volt...

Annyira féltem...

Végül minden rendeződött, Szülésznő nyugtatgatott, hogy ilyen előfordul, ne készüljek ki, stb...

De…

Még nem voltam előkészítve a műtétre, se borotválás, se beöntés, no meg egyéb ilyen ’nyalánkságok’.

A vége az lett, hogy bármit csináltunk, a Csajszi végig ott volt mellettem kezében a Doppler-’műszerrel’ és hallgatolózott.

/ Értsétek ezt úgy, hogy a slozin is… Áááá… Nem is volt ciki!!!!-/

Zuhany alatt is, megfigyelték Patrikot...

De valami jó is legyen, mire végeztem az ’Előkészítéssel’ előkerült APA!:))

Nem volt szükség az Anestes-Doki által felajánlott lehetőségre, miszerint:

- Majd húzza az időt, hogy megérkezzen az Apuka!:)

Ismét felgyorsultunk, jött a beteghordó fiú, bemutatkozott!!!, és már magyarázta is, hogy mijét hol, mikor fogjam...

Hehe...

Átpakolt, és indultunk is.

A műtőben ugyan úgy zajlottak az előkészületek, mint múltkor...

Felbiggyesztett' a műtőasztalra, cicahát, érzéstelenítő, spinál, és már csak várnunk kellett a zsibbadást...

Ami jött is...

Vérnyomásmérő, takaró-textil fel...

Kicsi elterelő beszélgetés, és már kérdezték is, nem érzek-e fájdalmat, mert...

Elkezdték!!!

Nem fájt, ugyan azt a ’kenyérdagasztást’ éreztem, csak kissé erősebb kivitelben ekkor még.

Közben az Anestes-Doki folyamatosan próbálta terelni a gondolataim. Végig dumált, be nem állt a szája.:)

De... Hmm... Kevés sikerrel...

Nekem úgy tűnt teljes testemmel remegek az idegességtől, de ez valószínűleg lekorlátozódott a nem zsibbadó tagjaimra.

Percenként dolgozott a vérnyomás mérő, és csak azt ismételgették, hogy próbáljak meg lenyugodni, legalább egy kicsit!

Háátt...

Nem ment...

Nem tudom mennyi lehetett a vérnyomásom-pulzusom, de hogy a csillagos eget környéketze az valószínű.

Képtelen voltam másra gondolni, hiába meséltek’ bármiről. Már-már kellemetlennek éreztem a matatást,

a nyomkorászást, mikor a Doki elkáromkodta magát, és közölte úgy be van ’ékelődve’ a gyerek, hogy nem tudja kiszedni!!!

Valaki társult hozzá, aki felülről a bordáimtól próbálta lefelé nyomni Patrikot...

Kevés sikerrel...

/Ez kimondottan kellemetlen volt, fájni nem fájt az érzéstelenítőnek köszönhetően, de a szuszt'

kinyomták belőlem elég rendesen.-/

Ekkor jött a mentő ötlet!!!

Összekombináljuk a császárt, a szüléssel!!!… :))

Kérték, ’nyomjak!’

...Nyomtam...

Elsőre biztatott a Doki, hogy:

- Ez az!!! Puposodik!!! :)))

Másodikra:

- Előbukkant a feje!!! :)))

Harmadikra:

- MEGSZÜLETETT PATRIK!!! :)))

10:36 percnél jártunk.

Egyből felsírt!

Olyan jó volt hallani!!!!

Kicsit megkönnyebbültem talán, és egyben még idegesebb is lettem, mert egyre közeledett a perc,

hogy megtudjam, valóban rendben van-e minden a Picikénkkel!!!

Mondogatták, hogy minden OK, gyönyörű!...

Deee...

Ezt asszem mindenkinek mondják...

Kivitték, ahol már várta az ’ápoló-személyzet’, és APA!!!

Még húzták is a fejem, hogy:

- Naa!!!

- Apuka már látja, ismerkedik a pici fiával!

APA ezt látta...

<